
9
kel a szociáldemokraták is diplomáciai kapcsolatokat akartak létesíteni. De az SPD, és
az FDP is másodlagos kérdésnek tekintette a kelet-európaiakkal való hivatalos kapcso-
latok létesítését, a nemzetközi enyhülésnek alárendelve. Bonn csak nehezen szánta rá
magát konkrét lépések megtételére. Adenauer attól tartott, hogy az Ostpolitik meg-
gyengítheti az NSZK nyugati kapcsolatait, elszigeteltséghez vezethet, és az NSZK „az
ellentétes érdekek játékszerévé" válhat. Felmerült az a veszély is, hogy az NDK jogál-
lása felértékelődik. Heinrich von Brentano külügyminiszter úgy vélte, hogy hivatalos
kapcsolatok létesítése a kelet-európai országokkal óhatatlanul felveti az NDK státusá-
nak a kérdését. „Kapcsolatok létesítése a szatellitállamokkal ürügyet szolgáltatna más
országoknak, hogy elismerjék" Kelet-Németországot, és ezzel aláássák az NSZK köz-
ponti mítoszát, mely szerint a német nép egyetlen legitim képviselője. Vagyis az a
veszély, hogy a keleti politika indíthatja el az NDK elismerésének hullámát, megaka-
dályozta, hogy Bonn normalizálja a kapcsolatait a szatellitországokkal. De két kelet-
európai ország tekintetében a közelmúlt is súlyos tehertételt jelentett. Lengyelország
esetében a határkérdés, Csehszlovákia esetében pedig a müncheni egyezmény jogi
következményei, vagy az „elveszett területeken" élő németek önrendelkezése. Ezeket
a problémákat különösen a két országból a második világháború után kitelepített,
mintegy tíz-tizenöt milliós, jól szervezett érdekképviseleti szervezetekkel rendelkező,
a német belpolitikába intézményesen és személyes kapcsolatokon keresztül is beépülő
német közösség tartotta a bonni külpolitika napirendjén.
Varsó és Prága is azt várta, hogy az NSZK legalább implicite ismerje el vég-
legesnek az Odera-Neisse-határt. Ugyanakkor a nyugatnémet politikusok nyíltan en-
nek az ellenkezője mellett kötelezték el magukat. A közbeszédben meghonosodott
ortodoxia az Odera-Neisse-vonal elutasításához vezetett, a határ végső rendezését a
békeszerződésre halasztotta, addig pedig ragaszkodott az 1937-es határok jogi érvé-
nyességéhez. Nem szolgálta a szovjet csatlósok formális elismerése az NSZK érdekeit,
mivel egy ilyen lépés csökkenthétté a bonni álláspont hitelességét, és alááshatta a bon-
ni kormány tárgyalási pozícióját a Kelettel szemben. Felmerült, hogy a magyar forra-
dalom tapasztalatai miatt óvatosan kell bánni a kelet-európai országokkal, nehogy
kikényszerítsenek egy újabb katonai akciót a Szovjetunió részéről, különösen Len-
gyelországban, amely általános háborúhoz vezetne. Brentano szavaival: „El kellett
kerülni azt a benyomást, hogy beavatkozunk Kelet-Európa ügyeibe." Ezen túlmenően
a kancellár és külügyminisztere nem látta értelmét a kelet-európai kapcsolatok kiépíté-
sének, tekintve, hogy a térség országainak külpolitikája a Szovjetunió akaratának a
függvénye. A politikai megfontolások fontosabbak voltak, mint az üzletiek, a túl aktív
üzletembereket a bonni politika visszahívta Kelet-Európából. Az ötvenes évek végére
a kitelepített németek szervezetei által szorgalmazott ügyek - mint például a német-
lengyel határ végleges státusának az elutasítása, vagy a német önrendelkezés - egyre
inkább háttérbe szorultak. Brentano úgy vélte, hogy a keleti területek „örökre elvesz-
tek" Németország számára, és a kormány nem támogatná a német önrendelkezést
abban a szélsőséges formában, ahogy a kitelepítettek kívánják, vagyis például a
Szudéta-vidék újraannektálásának eszközeként. Adenauer titkos fejtegetéseiben nem
rejtette véka alá, hogy hajlandó levenni az újraegyesítés kérdését a nemzetközi politika
napirendjéről, mert attól tartott, hogy a győztes hatalmak elfogadhatatlan árat szabná-
nak érte. Bár az 1958-as berlini válság után az egyesítés problémáját a színfalak mö-
gött egyre inkább csak humanitárius kérdésnek tekintették, melynek célja az NDK-beli
életkörülmények javítása volt, a nyilvánosság előtt még mindig látszólagos nemzeti
konszenzus érvényesült a revizionista keleti politikáról. Ennek pedig a politikai ára az
Comments to this Manuals