
16
Alighogy a genovaiak megerősítették pozíciójukat Konstantinápolyban, felelevenítet-
ték korábbi vádjaikat. „Elfeledvén [mármint a keresztesek], hogy mit jelent keresztet
viselni, azt maguktól eldobták, hogy a város meghódítására Konstantinápoly alá vo-
nuljanak. Templomokat raboltak ki, kereszteket és Evangéliumot vetettek tűzbe."
Mindezen vádak ellenére azonban 1205-ben a genovaiak sem akadályozták meg övéi-
ket abban, hogy álszent módon idegen, de Konstantinápolyból származó zsákmánnyal
bőven megrakottan hazafele tartó hajókat foglaljanak el, és az ilyetén szabad rablásnak
igazi sikerként örvendjenek.
66
Más hangok is megszólaltak, mint például Salimbene da Parmáé, aki éppen-
séggel Konstantinápoly meghódítását dicsérte,
67
a velenceieket azonban becsmérelte:
„kapzsi emberek, szemtelenek és babonásak, akik ha képesek lennének rá, az egész
világot maguk alá gyűrnék".
68
Giovanni Villani, a következő század firenzei krónikása
Konstantinápoly elfoglalásával kapcsolatban csak annyit jegyzett meg, hogy mióta
Velence „a görög birodalom egy része feletti hatalmat megszerezte",
69
állami ideoló-
giája olyan rossz kifejezések segítségével fogalmazódik meg, mint „akarom, parancso-
lom" - ego volo, ego iubeo -, ami azt jelenti, hogy mindennek a dózse és Velence
közösségének akarata szerint kell történnie.
70
Firenzében egyébiránt igen erős Velen-
ce-ellenesség alakult ki, amely később Machiavellinél érződik a legtisztábban.
71
A
köztársaság a győzelmi mámortól megittasulva megfeledkezett a mértéktartásról, s a
világon a maga akarata szerint kívánt osztozkodni. Mindez pedig másokban bírálatot,
irigységet és gyűlöletet ébresztett, Velencében ugyanakkor tompította az örömöt és a
diadal hangjait.
A Serenissima hallgatásba burkolódzott, noha Itália és Európa nyilvános ál-
láspontja folytonos figyelmet keltett a Rialtón, Velence mindig hangsúlyt fektetett
saját ,jó sajtó"-jára.
72
Ennek ellenére velencei történetíróhoz egyetlen komoly beszá-
moló sem köthető a negyedik keresztes hadjárattal kapcsolatban. Villehardouin, Ro-
bert de Clari, Ernoul, Joinville, Gunther, a halberstadti krónikás, Balduin, vagy az
éppen trónra emelt konstantinápolyi latin császár, a hadjáratban részt vevő Enrico
Dandolo utódai, de még a távoli Arnold von Lübeck is, több és megbízhatóbb tudósí-
tást hagytak maguk után, mint az érintett velenceiek. Amit tőlük megtudhatunk, az
nem méltó az események súlyához, és a történet jó részét elhallgatják az emlékezet
előtt.
A rialtói történetírás alkotásai egyébiránt, a História ducum Veneticorum ki-
vételével, mind viszonylag késői alkotások.
73
Rendszeresebben 1261 után, vagyis
Konstantinápoly elvesztését követően, ragadtak tollat a köztársaság krónikásai. A
történetírás helyett inkább a negyedik keresztes hadjárat során keletkezett, illetve az
ahhoz kapcsolódó, a dózse kancelláriáján őrzött szerződésekkel és más jogi dokumen-
tumok gyűjteményével vértezték fel magukat. Bármit is gondolt a világ, Velence ra-
gaszkodni akart jogaihoz és védeni igyekezett azokat. A jogi szövegek használata az
elkövetkezendőkben alátámasztotta a történetírásban megkésve manifesztálódott em-
lékezet igazságát, legyen az bármennyire zavaros, félrevezető és hamis. Elsőként,
1230 körül, ha hiányosan is, a História ducum Veneticorum született meg. Ez alapján
úgy tűnik, a dózse és a köztársaság folyamatos harcra rendezkedett be a pápa, az egy-
ház és a szent föld szolgálatában, s késznek mutatkozott arra is, hogy a Római Biroda-
lom maradványait megvédje az idegen támadásoktól. Ez az írás a törvényesítő törek-
vések mellett már megüti azt a visszafogott hangot, amely a velencei történetírók kö-
rében uralkodóvá vált: Konstantinápoly elfoglalása egyértelműen diadal volt, amivel
azonban kérkedni nem szabad. Úgy tűnik ugyanakkor, hogy Zára bevételét - melyet
Comments to this Manuals